Hagyományos sváb finomságok, a festői Hartáról, a vén Duna mellől, kis falumból, ahol az utcák szögegyenesen szelik át a tájat takaros kis házakkal, melyeket szorgalmas, dolgos emberek laknak.

Az én szívem ilyennek látja, szépnek, páratlannak, a sajátomnak, hiszen itt nőttem fel, ismerem minden zugát. Láttam csillogó, ropogó hótakaró alatt, gázoltam a Dunában a fülledt nyárban, bicikliztem tavasszal az összeboruló, virágzó gyümölcsfák között, orgona, nárcisz és jácint illatában, és fürödtem a kazalnyi avarban, amit az udvarunkban gereblyézett össze apukám és anyukám.

Itt csetlettem botlottam, éltem át szépet és fájdalmasat, voltam kicsi, lettem háborgó kamasz, először szerelmes, ide húzott haza a honvágy a kollégiumból, lettem feleség, anya, tanítottam meg a lányaimat járni, és adtam nekik tovább, mindazt amit itt tanultam.

Hogy az otthon mit jelent, azt csak itt érezhetem, már nem vágyódok sehová máshová élni, sem nagyvárosba, sem egzotikus tájakra, mert amit egy élet alatt tanultam, éreztem, tapasztaltam, az ide köt engem. Csak ide…

Ha behunyom a szemem, akkor látom a mosolyokat, amik már nem lehetnek velem, érzem az illatokat, ízeket, a nagymamám cseppnyi konyhájában. Látom a krive kuchát, ahogyan az asztalra teszi egy-egy szüret alkalmával. Mind körülálljuk a teraszon, mindenki ott van még, kóstoljuk az édes mustot, esszük a meleg tésztát, és egy család vagyunk.

A nagymamám már nem lehet velünk, elmúltak a szüretek, kevesebben vagyunk. de a családi recepteket őriznünk kell, mert általuk egy kicsit közelebb kerül hozzánk a múlt, és továbbadhatunk velük egy fontos kincset: a hagyományt, amit nem szabad veszni hagyni!