A fotó csak illusztráció! Forrás: derchef.hu
Rekkenő hőség, átforrósodott falak, vakító napsütés, és mindez teljesen rendben van, hiszen ennek van itt az ideje. Bár a „Nyár van és semmi baj” című dal következő sora véleményem szerint megkívánná azt a kötőszócskát, amivel a mondatomat nyitottam, mielőtt folytatnánk, hogy „olvadok, mint a vaj”. Ennek ellenére, száz fok ide vagy oda, miként a nyárhoz hozzátartozik a strand hűsítő vize, a hideg sör és a jeges tea, mellettük létezik egy olyan olajos, égetett tészta, ami képes arra, hogy magához édesgesse az embert, majd száz fok ide vagy oda, forrón, gőzölögve fejelje meg a trópusi hőséget. Az illata hívogatóan áramlik ki a strandbüfékből és szinte tömegeket képes forrón olajos sercegésével odacsalogatni. A fürdőzők pedig pénztárcájukat nem kímélve hagynak ott arcpirítóan magas összegeket, csak azért, hogy hozzájussanak. Ugye mondanom sem kell, hogy én is ezen tábor tagjait gyarapítom? Mert miként a főtt kukorica és a lángos, úgy a palacsinta nekem is nélkülözhetetlen kelléke a vízparti hangulatnak.
Ami pedig kell, az kell! Nincs mese! Még akkor is, ha ezek nem mások, mint retro papírtálcákon, a pulton átlökve szervírozott, nagy általánosságban gyanúsan fehér, roppanós szélű palacsinták, amik ugyan kissé vékonyabbak és rágósabbak, mint az otthoni, mégis szükségesek. Hangulatuk van, történetük, varázsuk.
Csak egyvalamit nem értettem soha. Miért van az, hogy míg az otthoniból már kettőtől eltelek, addig a strandon tíz is simán lecsúszna? Azért ezt a víznek és a szabad levegőnek mégsem tulajdoníthatom, méghozzá joggal nem. A másik: miért van az, hogy a legfilléresebbnek tűnő serpenyőkből is szinte úgy csúszik ki, hogy alig tudják elkapni, mindezt tízfokos dőlésszögnél, míg én otthon késsel alányúlkálva bírom megemelni a művelet közben lekonyuló tésztámat a hiperszuper teflonserpenyőmben. Ráadásul a strandos a levegőben még csak meg sem hajlik, csak úgy átpördül, holott papírvékony.
Hát én bizony utánajártam, a bejegyzésből pedig kiderül, miért fehér, miért csúszik, miért nem laktat, és miért ezt a tésztát fogom bekeverni, mikor a lányom először próbál majd palacsintát sütni. Megdöbbentő dologgal szembesültem ugyanis egy kis figyelmetlenség eredményeképpen. De nézzük a hozzávalókat, és ne lepődjön meg senki. Nem nokedli tészta, annál azért hígabb 🙂
Hozzávalók:
– 1 tojás
– 30 dkg liszt
– 1 dl olaj
– 6-7 dl szódavíz
– csipet só
A tojást elkeverjük a liszttel, majd folyamatos keverés mellett fokozatosan hozzáadjuk a szódavizet, majd belekeverjük az olajat. Közepes merőkanálnyi adagokban kisütjük, de nem tűzforró, csak forró serpenyőben. Ennyi. Azért közben örüljünk és dobáljuk fel, mint a profik 🙂
Ezt a verziót azonban összehasonlítani az otthonival felesleges, mert mindkettő a maga nemében jó. Az egyik emlékeket idéz, a másik házias, az otthoni klasszikus, alapanyagokban gazdag, míg a strandosnak „feelingje” van, hogy egy manapság divatos kifejezéssel éljek.
Azért hamarosan felteszem majd ide a hagyományos receptemet is, de ha a lányom először fog palacsintasütéssel próbálkozni, biztos, hogy ezt fogom választani. Ugyanis, miután a nagy palacsintafotózás közben banális és rám sajnos tipikusan jellemző módon ott felejtettem a palacsintámat a serpenyőben, azt kellett megállapítanom, hogy az bő két perc sütésidő után továbbra is hófehér volt, bár eléggé megkeményedett. Végül egy külön tányérra kiborítottam, amin csodák-csodája visszapuhult. Ki érti ezt? 🙂 Egy biztos! Ez a palacsinta olyan elegánsan csúszik ki a sütőből, annak bevonatától függetlenül, mint ahogyan Pljuscsenko korcsolyája siklott végig a 2006-os torinói olimpia jégpályáján, a híres Biellman-piruett bemutatása után.
