Barion Pixel

A legnagyobb csoda a világon

„Elkaptam a lábánál fogva, mikor éppen pelenkázás közben szaltót készült ugrani a franciaágyról, néhány hónap múlva nyugtattam, mikor sikítva bömbölt, mert hancúrozás közben sikerült az a szaltó.”

971588_560611850671964_1800595560_n
Laura&Lizus a szülinapjukon

Hány perc az ünnep?

„A ritka percek selyemszalagját most együtt bontsuk fel”, énekelte nekünk a kórus az esküvőnkön, majd egy szellős, augusztusi hajnalon, miközben egy fehér pólya megkötőjét fűzögettem, bekúszott ez a dallam egy kórházi szoba békés csendjébe. Nem hallotta más, csak én, nem is törte meg a némaságot, mert csupán egy emlék volt a múltból, miközben remegő kézzel emeltem ki az ágyból egy apró, puha angyalt, aki minden bizonytalanságom ellenére úgy simult a karomba és omlott a vállamra, mintha ez lenne a világ természetesebb dolga. Eleinte – mint a legtörékenyebb porcelánt – óvtam, később már nem pólyát bontogattam, hanem a rugdalózó kapcsait és gombjait, elkaptam a lábánál fogva, mikor éppen pelenkázás közben szaltót készült ugrani a franciaágyról, néhány hónap múlva nyugtattam, mikor sikítva bömbölt, mert hancúrozás közben sikerült az a szaltó. A rövid, göndör tincsek most a fenekét verdesik, nem barnák már, hanem olyanok, mint a lengedező búzatábla, de ha elalszik, még most is ugyanúgy borul a nyakamba, bár tény, hogy innen-onnan egyre hosszabb végtagok lógnak, a karom gyorsabban fájdul meg, a levegőt pedig nehezebben veszem, miközben már nem viszem, hanem cipelem.

Van tehát, hogy két gyerek ül a karomon, annak ellenére, hogy már csak az egyik lányom hivatalosan karonülő, de vele, mintha szaporábban szedné a lábait az idő. Ha Lizus huncut, élettel teli szemeibe nézek, miközben ő két kezét nyújtogatja az imént emlegetett búzamező felé, mindig elcsodálkozom Laura türelmén, aki vagy kioktatja a kedves hugit, hogy „Jajj, Mizus, nee mál”, vagy ha nagyon nem sikerül neki lefejteni Liza ujjait, akkor hangosan sikít, hogy „Anya, szedd le lólam”. Én pedig leszedem, ő meg visszamegy, újra meghúzza Lara copfját, vagy betuszkol valamit a szájába, amit nem kellene. Mindezt olyan édes pofival, hogy képtelen vagyok rá haragudni. Ugyanígy van ez Laurával, nála ritkán szakad el a cérna, de azért előfordul, hogy miután toporzékolva hisztizik és közli velem, hogy ne nézzek csúnyán, mert senki nem fog a szülinapomra tortát sütni, három perc csend után a következővel áll elém, csípőre tett kézzel: – Maradt még könnyem, és vernyákolni fogok!

Fekete-fehér, igen-nem…

Elsőgyermekes anyukaként, mint a legtöbben, én is szükségesnek éreztem hangoztatni, hogy nincs a világon nagyobb csoda az anyaságnál. Volt azonban, amiről nem beszéltem, mert hát nem ezt várják egy új anyukától. Bölcsen hallgattam a szülés megpróbáltatásairól, elhitettem magammal, hogy rendben van az, hogy fél éve nem alszom, éjjelente hurcibálom a gyerekemet, azzal az ürüggyel, hogy jön a foga. Ma már bátrabban merem kimondani, hogy basszus, elfáradtam, hogy Laurára egyik reggel elfelejtettem bugyit adni, és nem próbálok meg senkinek megfelelő válaszokat adni arról, hogyan kezelem a hisztit. Amit ugyanis nem kezelek, csak elviselek, miközben ölelek, nyugtatok és egyfolytában magyarázok annak ellenére is, hogy tuti, szegénykém egy szavamat sem érti. Merthogy nem is hallja, úgy zokog. Igyekszem türelmesnek lenni, nem áll szándékomban soha meglegyinteni egyik gyerekemet sem, mert én azt vallom, hogy ami nem megy szép szóval, az csúnyával sem fog.

Továbbá: az én 11 hónapos gyerekem jó ideje eszik palacsintát, nem egyszer kóstolta már az anyai hét főbűn egyikét, a csokoládét, és harapott már anyukámék kertjében földre hullott szilvába, amit előtte alaposan meghempergetett a homokozóban. Akkor is leteszem a földre, ha apró masnis, ünneplő ruhában van, és ez nem tart attól vissza attól sem, hogy fagyival bekenessem a tölcsérét a cukrászdában. Még akkor sem, ha tudom, hogy jelentéktelen hányada lesz csak az anyagnak, ami a szájába kerül, ellenben számottevő az, ami a szoknyájára. Sosem fog változni az, hogy a gyerekeimet a legnagyobb csodának tartom a világon, de emellett vannak zárójeles megjegyzéseim.

Csodák csodája

Meg kell, hogy mondjam, csodának tartom azt is, hogy túléltem a terhességem első három hónapját, mert egy idő után már azért könyörögtem, hogy valaki lőjön le. De a nagymamám a negyedik hónap elején örömmel tekert anyukámékhoz, hogy a kislány jobban van, mert látta, hogy a hálószobánknál fel van húzva a redőny. Ahányszor hazajöttem a kórházból és szembesültem vele, hogy ismét egyre rosszabbul vagyok, el akartam költözni. Könyörögtem, hogy Amerikából rendeljük meg a gyógyszert, amit terhességi émelygésre fejlesztettek ki, és kiborultam, amikor kiderült, hogy az még csak kísérleti stádiumban van. Csabit pedig megeskettem, hogy amint jobban leszek, eladjuk a házunkat, mert a falak színétől rosszul vagyok, és naponta többször sírtam, hogy éhen fog halni a gyerekünk. Cserébe a szülés tizennégy óráját hang nélkül tűrtem, merthogy alapjáraton nem vagyok az a nagyon hisztis. Csak olyan átlagosan, ahogyan azért egy nőnek illik. Bár erről a férjem nem biztos, hogy így vélekedne, de költői kérdésektől tartózkodunk. A fájdalmat pedig jól tűröm, a fogorvosnál még csak érzéstelenítést sem szoktam kérni, és mikor eltörtem a kezemet, harmadnap mentem csak el orvoshoz. De a hormonokkal a harcot nem lehet felvenni, így igenis gyilkos indulatok dúltak bennem, mikor olyan tanácsokat kaptam, hogy kapjak be reggel egy-két szem háztartási kekszet és mondogassam magamnak, hogy nem vagyok rosszul, a szülésre pedig programozzam be magam, hogy majd simán menjen és „ügyes legyek”. Ezen már csak nevetek, de akkor nem sikerült.

A minap egy anyuka azt mondta a játszótéren, hogy egy ideje már azon gondolkozik, fogja a lányát és kiteszi a kuka mellé, csináljanak vele, amit akarnak. És bizony vannak ilyen pontok is, mert vannak eleven és elevenebb gyerekek, és így talán nem vagyok diszkriminatív. Az én egyeském az első csoportba tartozik, míg a ketteském a másodikba, ez pedig nem rajtam múlik. Biztos, hogy nekem is lesznek „kukás” pillanataim, mint ahogy azt is tudom, hogy sokkal jobban fogok örülni, ha az óvó néni arra fog panaszkodni, hogy Lizus rosszcsontkodott, mint annak, hogy Laurát sírdogálva hagyom ott reggelente. Aztán ki tudja, a kocka még fordulhat, nem jósolhatom meg, melyik gyerekem mint fog csetleni-botlani, de az biztos, hogy én erőmön felül is kísérni fogom a lépteiket, és nekem úgy lesznek tökéletesek, ahogy vannak.

A gyerekek nem egyformák, az anyukák sem, minden gyerek egy csoda, és minden anyuka boldog tulajdonosa a saját csodájának. De az anyák is emberek és a csodák sem mentesek a zárójelektől és nem képeznek kivételt az alól, hogy a „de” minden kijelentésnek kísérőszava. Senki nem cserélné el a csodáját, de minden csoda más és más, és igenis sokszor csak a csodán múlik, hogy a hisztitől nem robban szét az ember feje, hogy a hintából kirepülve a gyerek megússza egy horzsolással, és hogy senki nem jelentett fel még minket csendháborításért a fogzáskor.

49250_Lizusalszik-641

szeretettel ajánlom:

Próbáld ki elsőként az új receptjeimet!