Életemben először akkor kezdett el érdekelni a gasztrobloggerség, amikor megnéztem a Julie és Julia című filmet. A sztori nagyon aranyos, röviden azért leírom annak, aki nem látta: Julie egy harmincas írónő, alkotói válságban, aki elhatározza, hogy egy év alatt megfőzi a Julia Child francia szakácsművészetről írt könyvében található összes receptet. Ráadásul erről egy blogot is vezet. Közben párhuzamosan Julia Child életét is megismerhetjük: a második világháború után költözik a férjével Párizsba, ahol érdeklődni kezd a francia konyhaművészet iránt, és elszántan kitanulja annak minden csínját-bínját. Meryl Streep zseniálisan alakítja Julia-t, nem lehet nem szeretni! 🙂 Aki még nem látta, az feltétlenül nézze meg, de a tábla csoki legyen odakészítve 🙂
Lapozzunk csak tovább, persze még visszatérünk a két Julia-hoz. Akkoriban még egyáltalán nem terveztem, hogy lesz gasztroblogom. Saját recepteket találtam ki, reklám céllal a kiadómnak, melyeket egy számomra nagyon kedves személy tanácsára, elkezdtem egy blogban vezetni. Viszonylag bonyolult ételek voltak ezek, élveztem a kísérletezgetést, de valami hiányzott.
Ekkortájt a sógornőm, mikor beteg voltam, áthozta nekem a Julia és Julie-t DVD-n, hogy nézzük meg újra. Sóvárogva csodáltuk a csokoládétortát, ami készült benne. Eldöntöttem, hogy én azt bizony el is fogom készíteni. Nagy nehézségek árán meg is szereztem a franciáról lefordított receptet, nem voltam rest kukoricaszirupot készíteni hozzá, és hosszadalmasan vajat habosítani. A végeredmény egy tömény, hatszorta olyan lapos valami lett, mint ami a filmben szerepelt, és aminek gyanítom köze sem volt az eredeti receptúrához. De legalább rosszízű volt, mellé jó drága 🙂
Sebaj, ez nem Julia hibája, inkább azé, hogy én nem Franciaországba születtem, hanem Hartára. Mi itt lepényt szoktunk enni, és én az egytojásos kakaós piskótát többre becsülöm, mint a csoda csoki tortákat. Azért Franciaországban örömmel elfalatozgatnám egy sétálóutcai kávézóban ücsörögve, de a saját teraszomon maradok a piskótánál. És akkor eldöntöttem, hogy a blogomban is. Nincs flanc, mert minek? Hisz az nem én vagyok.
Na, másnap hála, újabb sokk ért. Szülinapi tortakészítés kellős közepén a konyhamérlegemnek volt képe kikapcsolni, és nekem lila dunsztom sem volt arról, hogy mennyi lisztet öntöttem hozzá a tésztához. Persze pótelem sem volt otthon. Tíz tojás esett áldozatul, egy csomó cukor, csomó ideg, még a saját a hajam is bánta volna, ha nem uralkodok magamon 🙂 Mégis önuralom ide, vagy oda, akkor megesküdtem, én-nem-sü-tök-töb-bet-soooo-ha!!! 🙂 És mondtam cifrábbakat is 🙂
Másnap a lányok palacsintát kértek. Hurrá, ennyit a nem sütésről! Még húsz órám sem volt túltenni magamat a kudarcomon, és persze elemet sem vettem. Bekapcsoltam a számítógépet, ahol elébem tárult az egyik közösségi oldalon egy halom duci palacsinta, zöld tányérra tornyozva. Gondoltam lefirkantom a receptet, aztán irány a bolt elemért, ugyanis nekem még a palacsinta esetében sem mentek soha ezek a szemre dolgok.
Ha valaki úgy mesél el egy receptet, hogy amennyi lisztet felvesz, meg érzéssel, akkor én már tudom, hogy az nekem nem pálya. Na, mindegy, elkezdtem felírni a hozzávalókat, amik BÖGRÉVEL!!! voltak mérve. Teljesen feldobódtam, még a közértbe se kellett caplatnom, egyetlenegy árva bögrére volt szükségem 🙂 És miközben készítettem a palacsintát, a hozzávalókat meg csak úgy hajigáltam a bögrével, akkor kezdtem megérteni az angolokat és az amerikaiakat, akik mindent így mérnek.
Már tudtam, hogy én ezt így szeretném mostantól, és így is szeretem. Így lett a Rupáner-konyha bögrés blog, én pedig elégedett a konyhában. És életem végéig hálás leszek a Konyhabuli oldalnak, hogy bögrét adott a kezembe 🙂
